L.S.R 
egy parafilozófiai projekt
 
E cikk első megjelenése in: Lexikon der Anarchie, hg. v. Hans Jürgen Degen. Bösdorf: Verlag Schwarzer Nachtschatten, 1993-tól (Jegyzetgyűjtemény), 4. változat 1996. okt. (Némileg átdolgozva: 1998 április.)


 
 

Bernd A. Laska

Wilhelm Reich -- Freud / Marx / orgon nélkül


Életrajzi vázlat

Wilhelm Reich, született: 1897. március 24, Dobrzanica/Galícia (Ausztria); elhunyt: 1957. november 3., Lewisburg/Pennsylvania (USA).

Reich Bukovinából származott, az egykori osztrák-magyar birodalom keleti részéből. Földbirtokos szülei elhagyták elődeik zsidó tradícióit és asszimilálódtak a német kultúrához, anélkül azonban, hogy beléptek volna valamely keresztény egyházba. Reichet kezdetben magántanár oktatta, majd a tartományi főváros, Czernowitz gimnáziumát látogatta. Ifjúságát tragikus események árnyékolták be. Tizenkét évesen anyja öngyilkossága révén, amelynek előzményében részesnek érezte magát, erős tramua érte. Öt évvel később, 1914-ben magát szándékosan megfertőzve tuberkulózisban meghalt Reich apja. Reichnek kellett átvennie a birtok vezetését, emellett leérettségizett, hogy aztán -- három és fél évre katona legyen. A háború után Reich, immár vagyontalanul Bécsbe ment és orvosnak tanult (1922-ben diplomázott).

Már tanulmányai alatt kapcsolatba lépett Sigmund Freuddal és 1920-ban tagja lett a Bécsi Pszichoanalitikus Egyesületnek. Egy ideig fényesnek tűnő pszichoanalitikusi karrierje 1934-ben a Nemzetközi Pszichoanalitikai Egyesületből (IPV) való kizárással végződött. (Ausschluss aus der Internationalen Psychoanalytischen Vereinigung (IPV)). Ennek a szokatlan eljárásnak az előtörténete és háttere ugyan nagyon érdekes, de túl komplex ahhoz, hogy itt összefoglaljuk. Mindenképpen felületes az az elterjedt felfogás, hogy Reichet néhány évig szociáldemokrata és kommunista szervezetekben kifejtett politikai tevékenysége miatt Freud és a pszichoanalitikusok megvetették. A tényleges ok Reich Freuddal szembeni "anarchista" antropológiai pozíciójában található (lásd alább).

Reich munkásmozgalmi ténykedése 1927-ben kezdődött és 1933-ban ért véget (ugyancsak egy kizárással: a Német Kommunista Pártból (KPD) -- Reich 1930-ban Berlinbe települt át). Ebben az időben jelentette meg azokat az írásait, melyek később alkalmat adtak újrafelfedezéséhez az 1968-ban induló diákmozgalom számára és "freudo-marxistaként" tették ismertté. Reich pozíciója azonban, ahogy a KPD és IPV elutasító reakciói és a diákmozgalom teoretikusainak visszafogott recepciója mutatja, sem freudi, sem marxista, de nem is freudo-marxista.

A szervezetekből való kizárása után, amelyek teoretikus, illetve ideológiai berendezkedésének elvein keresztüli befolyásolásában hitt, Reich megpróbálta mindenfajta intézményi támogatás nélkül kidolgozni pozíciójának önállóságát.

Az emigráció nehézségei alatt -- 1934-től Norvégiában, 1939-től az USÁ-ban -- kezdte meg Reich pszichológiai és szociológiai ismereteit saját pszichológiai, biológiai és később fizikai kutatásokkal is alátámasztani. Egyrészt kifejlesztette fizioterápiás technikáját (a pszichoanalízisből kialakult "karakteranalízist") az egész organizmus, különösen vegetatív funkcióinak bevonásával a "vegetoterápiáig" (amiért ma gyakran a "testpszichoterápia atyajként" jellemzik); másrészt célzatos experimentális kutatással mind elemibb területekre tört, amíg felfedezni vélte az általa "orgon"-nak nevezett "primordiális" kozmikus energiát.

Reich tudományos fejlődése, "műve", amely itt részleteiben nem szorul sem bemutatásra, sem pedig megítélésre, szigorúbb belső konzekvenziával rendelkezik, mint hogy ebben a rövid vázlatban világossá válhatna. Amennyiben Reich teóriáival többnyire elutasítást, ellenségességet provokált, annak lényegi oka nem tulajdonképpeni tudományos kijelentéseiben található (vagy a módban, ahogy azokat prezentálta), hanem sokkal inkább az azok alapjául szolgáló antropológiai alapfelfogásban, amelyre itt, ahol Reich jelentőségéről van szó az anarchizmusban, részletesebben is kitérünk.

Már Freuddal és a pszichoanalitikus szervezetek funkcionáriusaival lezajlott konfliktusai során, (Konflikt mit Freud) amely részükről semmi esetre sem argumentatívan, sokkal inkább a politikai intrika eszközeivel történt, Reichet "szexuálanarchistának" és "etikai anarchistának" bélyegezték. És a későbbi, nem kevésbé intrikus kampány, amely az USÁ-ban végül bebörtönzéséhez és a lewisburgi szövetségi börtönben halálához vezetett, 1947-ben a következő című magazincikkel kezdődött: »The New Cult of Sex and Anarchy«.

Reichnek ezen anarchista megjelölései eléggé ködösek voltak ahhoz, hogy betöltsék szokásos, polemikus funkciójukat; persze egyúttal abba az ideológiai irányba mutatnak, amelyhez Reich a leginkább sorolható. Eközben azonban Reich és az anarchisták között csupán csekély kapcsolat volt. Munkáinak anarchisták általi recepciójának csak halvány nyomai ismerhetők fel. Reich 1957. november 16-án, a londoni "Freedom"-ban megjelent nekrológja életművéről ugyan szimpátiával referál, azonban nem teszi felismerhetővé, milyen értéket tulajdonít annak az anarchizmus elméletében.

Reich magát soha nem nevezte anarchistának. Azon a véleményen volt, hogy az anarchisták irányultságuktól függetlenül nagyban alábecsülték, illetve ignorálták a jelen ember szabadságképtelenségének szörnyű problematikáját: "elhanyagolják a tömeg segítség nélküli, vezetésre szoruló, gyakran autoritást sóvárgó struktúráját. Kizárólag szabadság utáni sóvárgását látják, de ezt a sóvárgást nem szabad összekeverni a szabadnak levés képességével." (Idézet Laska szerint, a 71. oldaltól.) Végül Reich valamennyi, a szabadság jelszavával operáló politikai aktivistát (nem speciálisan az anarchistákat) megvetően "szabadságszatócsnak" nevezett, olyan embernek, aki kétséges haszon reményében valamit magasztal, amelyről maga sem tudja, mi is valójában.

Antropológiai alapelv

Reich a szabadságproblematika kutatójaként egy sorba helyezendő (kizárólag) két aufklérista gondolkodóval, akik ellen saját korukban hasonló pozíciójuk miatt csaknem minden aufklérista (a felvilágosodás ellenzői egyébként is) uganúgy küzdött, és megvetette, mint őt, La Mettrie-vel (1709-51) és Stirnerrel (1806-56); e laza tradícióvonal elődjének Etienne de La Boëtie (1530-63) tekinthető a "szabad szolgaság"-ról szóló értekezésével.

Reich ismerte La Mettrie-t és Stirnert; azonban írásaiban oly ritkán említi meg őket, hogy Reichnek ezen eszmetörténeti elhelyezése tekintettel a nála előtérben álló, szerteágazó vonatkozásokkal Marxra és Freudra, tekintettel gyakran hangsúlyozott önmeghatározására mint természettudós és tekintettel élete és műve más, előremutató aspektusaira alaposabb megokolást igényelne. Ez itt már az anyagbőség miatt sem adható. E helyen csupán Reich művét egy palimpszeszttel összehasonlítva, amely legalsó rétegének Reich által többször átírt szövege csak kevés helyen áttetsző, a feltárást kísérelhetjük meg.

Abban az időben, amikor Reich csatlakozott Sigmund Freud pszichoanalitikus mozgalmához, a belső konfliktust, amely valamennyi aufklérista gondolkodási út "anarchista" -- titokban nihilista -- konzekvenciája alapján a legtöbb aufklérista csoportosulásnál kimutatható, már maga mögött tudta: rekonstruálhatóan az 1908-as pszichoanalitikai kongresszus egyes, látszólag marginális eseményei révén. [Megjegyzés. 2002.11.5: vesd össze ehhez: Bernd A. Laska: Otto Gross zwischen Max Stirner und Wilhelm Reich, különösen a 4.1.1. fejezet.]

A pszichiáter és idegorvos Freud akkor már egy sereg írást megjelentetett, amelyekben bemutatja felfogását a neurózis etiológiájáról (kóroktan). Freud azt tanította, hogy már a kisgyermekben is vannak szexuálisnak nevezhető ösztönrezdülések, amelyek szükséges "elfojtása" a "tudatalatti" pszichikai területén, ha "félresikerül", neurózis kialakulásához vezet; gyógyításához, vagyis a neurotikus szimptómák megszüntetéséhez ennek az elfojtásnak a pszichoanalitikai eljárásban való feloldása, majd a felszabadított ösztönérzületek tudatos elítélése a feltétel. Freud tudatában volt felfedezése orvosi téren túlmutató jelentőségének, és olyan aufkléristák tradicójában látta magát, mint Feuerbach és Nietzsche.

A kevés, többnyire fiatalabb kollégák között, akiket a már hatodik évtizedében lévő Freud (1856-1939) a pszichoanalízis kezdeti éveiben annak meg tudott nyerni, ketten álltak, akik egymástól függetlenül a tudatalatti freudi felfedezésének aufklérista potenciáját sokkal nagyobbra értékelték, mint ő maga: Ferenczi Sándor (1873-1933) és Otto Gross (1877-1920).

Ferenczi az 1908-as kongresszuson kifejtette gondolatait a freudi felfedezések általánosabb következményeiről. Freudnál határozottabban képviselte azt a felfogást, hogy a "félresikerült" elfojtás által mindenki, tehát a tünetnélküli "normális" is érintett. A valamennyi embernél előforduló, elfojtott és az elfojtás által a tudatalattiban "antiszociális és önveszélyes ösztönök veszélyes komplexévé" lett "gondolatok és törekvések" csak nagy ráfordítással, "erőszakos védőintézkedések automatikus hatására nyomhatók...el, [vagyis] erkölcsi, vallásos és szociális dogmákkal." A magatartásszabályozásnak ezen irracionális módja "megfellebezhetetlen elvek" szerint, érvelt Ferenczi, nemcsak igen sok felesleges lelki szenvedéssel és csökkentett kéjképességgel kapcsolódik össze, hanem ezen felül nyilvánvalóan célszerűtlen. "Az elfojtott illogikus munkamódjának" társadalmilag megfigyelhető kijelentései alkalmat adnak arra, hogy alapjában megkérdőjelezzük a fennálló, említett dogmákra épülő rendet, amely ezen eszközökkel előállított individuumokat reprodukál "időtlen idők óta". A Freud felismeréseivel lehetővé váló "belső forradalom", így Ferenczi, lehetne "az első forradalom", amely az emberiségnek valóságos könnyebbséget hozna..." (Idézet Ferenczi Sándor: Zur Erkenntnis des Unbewussten. Frankfurt/M 1989. 63., 178.o.)

Otto Gross, akit Freud egy ideig egyik legrátermettebb tanítványának tartott, ugyanezen a kongresszuson hasonló nézeteket képviselt. Mindkét fiatal pszichoanalitikus egy új ember vízióját képviselte: a valóban szabad, autonóm, önmagától meghatározottat, vagyis a pszichikailag "egészséges" individuum, így Ferenczi, ugyan nem tömegterápia, de tömegprofilaxis révén, tehát a freudi felfedezések alapján "a pedagógia radikális fordulatával" a lehetséges területére ugrott.

Freud eközben nem sokat tartott tanításának ezen konzekvenciáiról. Grosst 1908-as előadása után barátságtalanul figyelmeztette: "Orvosok vagyunk, és orvosok akarunk maradni." (Tiszta hatalmi szó -- hiszen Freud maga is csak kényszerből volt orvos.) És megtagadta Ferenczitől a sürgősen kért állásfoglalást. Ehelyett még ugyanazon évben megjelentette írását: »Die 'kulturelle' Sexualmoral und die moderne Nervosität«, amelyben miként néhány azt követőben rögzítette a pszichoanalízis kultúrkonzervatív általános vonalát. Sem Ferenczinek, sem Grossnak nem sikerült a Freud által támadhatatlanul uralt pszichoanalitikai mozgalomban érdeklődést kelteni anarchista perspektívája iránt. Gross később "esetté" vált, és Freudtól ignorálva halt meg 1920-ban. Ferenczi megfékezte radikális ambícióit és hosszú időre Freud legszorosabb munkatársa lett.

Úgy tűnik, Reich, amikor 1920-ban csatlakozott a pszichoanalitikai mozgalomhoz, semmit sem tudott a több mint egy évtizedre visszanyúló, Freudtól csírájában elfojtott "anarchista" támadásról. Hozzászólásai a 20-as évek kezdetén induló pszichoanalitikai diszkusszióhoz először többnyire technikai természetűek és nem teszik felismerhetővé világnézeti pozícióját. Posztumusz váltak ismertté a fiatal Reich naplóbejegyzései, amelyek közül a legpregnánsabb villanófényt vet kezdettől fennálló, eleinte elrejtett "anarchista" ellenállására: "Max Stirner, az Isten, aki 1844-ben látta, amit mi 1921-ben nem látunk!" (Idézet Laska szerint, 16.o.) Mi -- ezzel természetesen rájuk, a pszichoanalitikus kollégákra gondolt.

Reich nyilvánosan a kárhoztatott Stirnert, akinek itt egy különben soha nem kölcsönzött, szuperlatívuszos címet adott, soha nem említette; annak "Egyetlenének" említése az utolsó, nagyobb művének "Christusmord" (Krisztusgyilkosság, 1953) bibliográfiájában azonban elárulja tartós, látens befolyását. Reich először kerülte, hogy a pszichoanalitikai mozgalomban olyan érvekkel operáljon, amelyek ideológiailag motíváltnak tűnhettek volna. Stratégiája sokkal inkább abban állt, hogy a gyakran kiemelkedőnek elismert, tisztán klínikai munkája eredményeinek publikálásával, látszólag mellékesen felmutassa a Freud által formált pszichoanalízis ideológiai korlátozottságát, elsősorban képtelenségét más gyógyítás-, illetve egészségkritériumra jutni mint a realitásra termettség és a mindenkori társadalmi rendhez való alkalmazkodás.

Reich a a neurotikus szexuális etológiájának freudi tanítása alapján kifejlesztett egy kritériumot, amely nem olymértékig tetszőleges, hanem az ember pszicho-fizikai organizációja felé volt orientálva: a teljes szexuális kielégíthetőség, illetve orgasztikus potencia. Reich karakter-tipológiájában, amely a pszichoanalitikaiból jött létre, e kritérium szerint az egészségesnek nevezett: genitális karakter; ez egyúttal (ami itt nem okolható meg) a valóban szabad, autonóm, magát irányító ember -- aki jóllehet a jelenleg fennáló, a tömeges neurózistól formált társadalmi renddel inkább konfliktusban, mint békében él.

Freud -- és a pszichoanalitikusok siserehada -- ezt a pszichoanalízisen belüli, második "anarchista" támadást először ismét egyáltalán nem akarta megvitatni, hanem ugyanúgy elfojtani, mint az elsőt: kitartóan hallgatott. Reich azonban állhatatosan ellenkezett és megszilárdította pozícióját további, szolíd klínikai munkákkal, így Freud végül csak azt a kiútat látta, hogy Reichet adminisztratív eszközökkel félreállítsa -- ami később megtörtént. Ez a fogás, annak sikere egy csoportban, amely magát határozottan aufkléristának, szabadelvűnek, liberálisnak etc. értelmezte, amint a vele való ezt követő bánásmód annak különböző aspektusaiban a 20. századi eszmetörténet egyik leginkább megvilágosító, egyúttal még meg nem írt fejezete.

Reich mindamellett nem is becsülte nagyra az "orgasztikus potencia" praktikus jelentőségét. Mert köztudomású volt, hogy a dolgok állása szerint a neurózis konstatált tömegességénél terapeutikus erőfeszítésekkel említésre méltó eredmény aligha elérhető -- gyakran olyan individuumnál sem, aki különféle okokból egyáltalán nem e kritérium szerint volt gyógyítandó. Ha létrejön e nagy, minőségileg új "belső forradalom" (lásd fent), ha új, felvilágosult, először szabadságképes emberek jönnek létre, úgy ez tömeges mértékben csak neurózis-profilaxiával, a nevelési gyakorlat átváltozásával érhető el -- ami egy "külső forradalommal" lenne egyenlő.

A nevelés radikális reformját már Ferenczi követelte 1908-ban, Freud bosszúságára bizonytalan anarchista kicsengéssel. De Ferenczi még később is, amikor Freud szűkebb köréhez tartozott, azt jósolta, hogy egy ilyen, pszichoanalitikailag felvilágosult reform társadalmi "újrarendeződéshez vezetne... amely nem csak egyes hatalmasok érdekeire lesz tekintettel." Az individualitás minden korlátozása, az "állam", mindenesetre "egy eszköze lehet az individuum jólétének." (Ferenczi, a megadott helyen, 215.o.-tól.) Miért tolerált Freud most (és később) hasonló nézeteket tanítványainál, miközben nem viselte el Reich pozícióját?

Az ok magva abban rejlik, miként fogalmazta meg Reich a nevelési reform révén a neurózisprofilaxiát, az új, szabadságképes ember létrehozását. Ferenczi leírta, hogy a jövő "pszichoanalízis által felvilágosított pedagógiája" különböző metódusokkal fog operálni, mindenképpen "okos diplomáciával... célszerű mederbe tereli a karakterképzést." E projekt, a jobb, humánusabb, effektívebb, mindenképpen pozitívabb nevelési szabályok és -célok felállítása, amelyek egyfajta társadalmi ideálra irányulnak, megfelelt sok más pszichoanalitikus elképzeléseinek is. Freud új, 1923-ban bevezetett terminológiájában ez a következőképpen alakul: (a pszichoanalitikai felismeréseknek köszönhető) kíméletes introjekciója az ideálisan megfogalmazott felettes énnek. Ezen felettes én, amely az individuumban az értékérzet, morál, lelkiismeret etc. székhelyeként működik, ne legyen túl gyenge -- hogy a kívánt magatartás érvényesülhessen -- és ne túl erős -- hogy ne forduljon elő teljesítménycsökkenés, betegség vagy szociális feltűnés.

Reich »Der Erziehungszwang und seine Ursachen« (1926, lásd Laska, 142.o.) című munkájában szembefordult e koncepcióval. Ott a nevelők nem tudatos (neurotikus) motivációjának hatásosságát emelte ki, "a felnőttek neurózissal egyenlő neveléséről" beszélt, és felvezetett egy sereg pszichoanalitikai érvet, hogy miért vezet az aktív nevelés, a legjobb szándékoknál is, a felnövekvők neurotizálásához. Reich ezért csupán egy "negatív szabályt adott: tartózkodás a nevelésben a végsőkig, a nevelési intézkedéseknek a legszükségesebb tiltásokra korlátozása."

Másképp fogalmazva, Reich számára arról volt szó, meg kellene akadályozni az individuumban a freudi értelemben vett felettes én kialakulását. Mert ez a pszichikai fok mint olyan -- és tartalmazza a "legigazabb", autoritás-ellenes normákat -- a heteronómia foglalata. Döntő azonban a többezer éves emberi tapasztalat által igazolt és következetes pszichoanalitikai kutatással megvilágított magatartásszabályozás kontraeffektivitása a felettes én révén: "A morál csak olyan ösztönéletet teremt, amelynek erkölcsi uralásához elhivatottnak adja ki magát; és e morál megszűnése előfeltétele a nem morális megszűnésének, amely saját felszámolásán hiába fáradozik."(Idézet Laska szerint, 78.o.) Reich programja az új, szabadságképes, önmagát irányító, valóban autonóm ember megvalósítására freudi terminológia szerint így hangzik: a felettes én leépítése és végül megszüntetése.

Reich maga nem írta le programját e fogalmakkal. Ennek több oka volt: személyes (melyek Freud személyéhez való viszonyában találhatók), taktikai (melyeknek helyéhez van köze a pszichoanalitikusok csoportjában), mindenekelőtt azonban szakmai: amennyiben Reich eltávolodott a pszichoanalitikai ortodoxiától a pszichoanalízis karakteranalízissé és (az egész organizmust bevonó) vegetoterápiává fejlesztésével, ki is fejlesztett saját modellelképzeléseket és terminusokat, amelyek eltértek a freudi metapszichológiától (tudat alatti, ego, szuper ego). Így például a mostani ember "pszichológiai szabadságképtelenségéről" beszélt, amelyet fel kellene ismerni és megszüntetni, hogy a szabadságért folytatott harc többé, mint eddig állandóan, ne torkolljon egy újfajta rabságba. (Vesd össze ehhez: Massenpsychologie..., 308-348.o.)

Jelen bemutatásnál a közérthetőség érdekében lemondtunk, amennyire lehet (reichi és freudi), szakkifejezésekről. Néhány persze elkerülhetetlen volt, és itt a legcélszerűbbnek tűnt azok felhasználása, amelyek, mint a "felettes én", már a közbeszédben messzemenően meghonosodtak. Mérvadó volt alkalmazhatóságuk e cikk céljából: hogy feltárjuk Reich viszonyát az anarchia teóriájához.

Reich potenciális jelentősége az anarchizmusban

Az újkori felvilágosodásban néhány legkiválóbb képviselője elkeseredetten támadta éppen azon gondolkodókat, akik kiemelték és megpróbálták kidolgozni természetes gondolkodásuk anarchista konzekvenciáit, mégpedig nevezetesen nem az általuk propagált szabályok szerint racionális, fair érveléssel, hanem -- ahogy Reich megvetően mondaná -- "politikante" módon: intrikával, rágalmazással, agyonhallgatással etc. Máig tartó közönségsikerüket aztán nem utolsó sorban kasztráló plagizálásuknak köszönhették, virtuóz mellébeszélésüknek és az általuk törvényen kívül helyezett gondolkodóknál kinyomozott radikális tartalmak tudós betemetésének. Heurisztikus okokból így lehet egy pontban kihegyezve a 18. századi francia aufkléristák viszonya La Mettrie-hez, Marxé és Nietzschéé Stirnerhez és Freudé és a pszichoanalitikusoké Reichhez.

A "klasszikus" anarchista teoretikusok szerepe ebben a folyamatban leginkább Stirnerhez való viszonyukban mutatható meg (vesd össze még: »Individualistischer Anarchismus«). Reichet, aki a 20-as évek közepétől tevékenykedett, a későbbi anarchista, illetve libertiánus szerzők csak igen ritkán és mindenesetre nem radikális sajátosságában fogadták el. Ezért csak potenciális jelentőségéről beszélhetünk az anarchista teóriában/praxisban. Ennek meghatározásához, szükségesnek tűnik -- az említett okokból -- az egész "szocialisztikusan" és/vagy "liberalisztikusan" színezett felvilágosodás folyamatának revíziója; vagy, helyesen mondva: hogy megértsük az újkori felvilágosodás degenerációját és anarchisztikus komponenseinek sorsát (és abból levonjuk a jelenlegi helyzetre vonatkozó következtetéseket), e folyamatban (az "LSR-projekt") eredményt ígérő szempontnak tűnik Reich szerepének tisztázó feltárása (miként Stirneré és La Mettrie-é).


Irodalom

Reichtől (válogatás)
Die Sexuelle Revolution, Frankfurt/M 1966 (1936)
Die Funktion des Orgasmus, Köln 1969 (angol fordítás1942)
Massenpsychologie des Faschismus, Köln 1971 (angol fordítás1946, első kiadás 1933)
Charakteranalyse, Köln 1970, új részfordítás 1989 (angol fordítás 1949, első kiadás 1933)
Christusmord, Olten u. Freiburg 1978 (angol eredeti 1953)
Menschen im Staat, Frankfurt/M 1982, új kiadás 1995 (angol fordítás 1953)

Reichről (válogatás)
Bernd A. Laska, Wilhelm Reich, Reinbek (1981), 5., aktualizált kiadás 1999 (bibliográfiával)
Myron Sharaf, Wilhelm Reich, Berlin 1994 (angolul 1983)


Fordította: Móricz Gábor | 2007-04-20

 

Copyright 2007 © by Bernd A. Laska
  L.S.R 
egy parafilozófiai projekt